Anno csütörtökönként volt buli a koleszban. Mindenki, akinek nem volt sürgõs a tanulás (mot mondjam, hogy 75%-nak nem volt az?), bemozdult. Namost az úgy nézett ki, hogy órák után irány a kolesz, aztán ment a bemelegítés, gyúrt mindenki agyra meg alapozott a szürkehalálra. A csütörtöki buli mottójaként kiváltképpen a "tudatmódosítás különbözõ alkohol alapú készítmények egyvelegének fogyasztása következtében"  és "kapcsolatlétesítés másnemû egyedek tudatmódosult disztibúciójával" fogalmak lineáris kombinációja lenne a leginkább találó. De nem is ez a lényeg.

Szóval buli hajnalban véget ért. Korán. Fél négykor.

Mit lehetett mást tenni, mint az arra vállalkozó és képes nagyérdemû "hallgatótársakat" (mind rokon jellem) összeterelni, aztán egymást támogatva ellátogatni a Móriczra. Illetve elõször a buszmegállóba. Merthogy éppen nemsokára majd mindjárt most nyit az elsõ kocsma. Aztán muszáj betolni még néhány fröccsöt, mert hogy néz az már ki, hogy józanul lássuk a felkelõ napot?

Oda is értünk sikeresen, szerencsénkre az éjszakai pont az ajtóban tett le. Mégilyet.

És asszed, mi voltunk fél ötkor az elsõk? Hát nem. Ott voltak már a Lajosék. A kisfröccsös poharak már gúlában álltak, támasztották az asztalt és úgy méregették a bagázst, akik éppen behõzöngtek. Mi is kikértük a kötelezõ kört, ulti meg volt nálunk.

A Lajoséknak nem lehettünk feltûnõek, mert abbahagyták a mustrálgatást és visszatértek emelkedett hangú és színvonalú beszélgetésükhöz. Hogy a Tocsik is, meghogy majd meglátjátok, amikor majd. Meghogy csúnya világ van etcitera. Gondolom, eljárt már felettük a negyedik kisfröccs, mert akkortájt szoktak elkezdeni politizálni. Mert értenek hozzá. Meg tudják, mert a mama is megmondta - gondoltam a bukott betli közben. Mert a Lajosok mind egyformák. És mindenütt ottvannak.

Lajossal néhány évvel ezelõtt találkoztam.

Akkoriban a presszóban az asztalt támasztotta és szerintem a második kisfröccsnél tartott. Lajos magyarázott. Gesztikulált. Fején kopott baseball-sapka, indiánfejjel. Magyarázott a kollégáknak. Illetve a többi asztaltámasztónak. Meg a többi tizennégy másiknak, akik a tûzõ napsütés elõl a napernyõk alá ültek és úgy tettek, mintha a másfélcsillagos presszó szerda déli ínyenc kínálatának szentelnék teljes figyelmüket. Én is így tettem. Lajos meg csak mondta, hogy úgyis felvesznek a NATO-ba, mert különben nem lesz repülõtér és nem tudnak elég benzint tankolni a repülõk. Nem benzin az Lajos, mondja a csapos. Hát mittudomén minek hívják, na, benzin vagy nem benzin. Hajtóanyag. Kerozin, mondja a csapos. Kerozin, vagy nem végülis mindegy a NATO-nak, nem, mondja Lajos és kér mégegy kisfröccsöt. Robikám, addj mégegyet, aztán megyek is Robikám, majd délután még beugrok. Mondja Lajos. Aztán beverte a saccperkábé harmadik kisfröccsöt, de közben már belekeveredett a választásokba meg a tandíjba meg a Bokros-csomagba és elkezdett panaszkodni a Robinak, hogy milyen száraz a bódé elõtt a levegõ, így kénytelen volt még egy negyedik kisfröccsel leöblíteni a beszédtõl kiszáradt torkát.

Mivel az ínyenc kínálat elfogyott, én is továbbáltam, de valahogy megmaradt bennem a Lajos képe. Amint csak mondja, csak mondja. És egyre bátorodik és egyre mondja, monologizál, hatásszünetet tart, drámaérzéke meghazudtolja a legtöbb színházigazgatóét.

Néhány hét múlva újabb presszó, újabb Robi, újabb Lajos. Csak a baseball-sapka nem volt rajta. Ott állt, támasztotta az asztalt és mondta a nagymonológot. Meg itta mellé a fröccsöt.

Gondolom magamban, bárhova mégy, mindenhol van egy lajos. Mindenhol van egy, aki megmondja a tutit. De a negyedik kisfröccs után biztosan. És a legtöbbje igazat beszél. Hasonlítanak is egymásra. Csak a baseball-sapkák változnak. A Lajosok nem. Mert a Lajosok mind egyformák.